Igazgyöngy

Ez a poszt a Wang folyó versei blogon megjelent írás szerkesztett változata. Arra gondoltam, hogy ugyan nem vág sem a kertészkedés, sem a helytörténet témába, de nekem személyesen van annyira fontos, hogy beszerkesztem ide is. Hátha az olvasók számára sem haszontalanul.

A kis Szent György-ikonhoz nagyon hasonlóakat készítettek mezőségi román családok a tizenkilencedik századtól kezdődően. (Kós Károly szép tanulmányt írt erről a megélhetés-kiegészítő tevékenységről, amely itt olvasható.) A rendszerváltás előtt Erdélyt járó magyarországi értelmiségiek előszeretettel hozták-csempészték haza az üvegre festett naiv képeket. Ahogy elnézem a szelíd mosolyú lovacskát, amint a keretből előrelépve patáját finoman emeli a sárkánykígyó fölé, meg is értem.

Ez az ikon azonban nem Erdélyből érkezett, hanem, bár a román határ közeléből, de a magyar oldalról. Készítői pedig magyarok, cigányok.

L. Ritók Nórát és a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítványt és művészeti iskolát egyre többen ismerik Magyarországon, elsősorban az általa vezetett blognak köszönhetően. Nóra eredetileg alapfokú művészeti képzést tervezett a Berettyóújfaluban és a környező kis falvakban élő, többnyire nagyon szegény gyerekek számára.

Az iskola ma már szép szakmai sikereket tudhat magáénak, a gyerekek munkáikkal nemzetközi versenyeken is jól szerepelnek. A díjaknál sokkal fontosabbak azonban azok a jó élmények, amelyek az iskolában érik őket. Az alkotás alkalmával sikerélményekhez jutnak, önértékelésük javul, énképük megerősödik, és az itteni munka a többi iskolai eredményükön is érződik. Ha van a szegénységből kivezető út, csak ez lehet az.



Hamar kiderült azonban, hogy bármilyen eredményt csak az oktatáshoz nagyon szorosan kapcsolódó szociális munkával lehet elérni, és olyan komplex segítségnyújtással, amely együttműködéseket alakít újjá az együttműködést már régen elfelejtett résztvevők között.

Nélkülözhetetlen, hogy minden érintett, a gyerekek, a szülők és a hivatalok is értelmét lássák az erőfeszítéseknek, és higgyenek benne. Ennek a hitnek és együttgondolkodásnak az újraépítése a legnehezebb feladat, amely azonban nem kispórolható, és nem helyettesíthető kampányszerű adományozásokkal.

Több más segítő tevékenység mellett ezért indított el kísérletként az Igazgyöngy Alapítvány egy vállalkozást, a Szunót, amely a nagyon magas munkanélküliséggel küszködő kistérségben ad végzettség nélkül, helyben végezhető munkát az itt élő nők számára.

A generációk együttműködésén alapuló projekt a gyerekek iskolai festményeire, rajzaira alapozva ad munkát a felnőtteknek. A kiválasztott gyerekrajzokat a felnőttek dolgozzák át hímzésekké, s ezeket a hímzéseket használják fel az általuk varrott termékeken.

Nézzenek körül még karácsony előtt a Szuno webshopjában, és ha tehetik, vásároljanak most, vagy később. Ha tetszik, amit látnak, kövessék figyelemmel a vállalkozás alakulását, térjenek vissza rendszeresen a bolthoz vagy L. Ritók Nóra blogjához – nem könnyű olvasmány –, mert ennek az ügynek a sorsa olyan tanulságokkal szolgál, amelyekre mindannyiunknak életbevágó szüksége van. Lehet-e a szinte semmiből, fokozatosan dolgozva, esélyeket teremteni olyanok számára, akik földrajzi, társadalmi, munkaerőpiaci helyzetüknél fogva a legnehezebb helyzetben vannak, és sikerül-e jó gyakorlatokat különböző helyeken adaptálni. Nem csak néhány nehezen élő település, hanem mindannyiunk sorsa függ ezen.

Legyenek csendestársak ebben a munkában, amelynél fontosabb ma nem történik Magyarországon.

Update: most olvasom, hogy L. Ritók Nórát az RTL klub szavazásán az év embere kategóriában jelölték díjra.

hogy kerül ez a semmitmondó homályos kép a blogba?

Ilyen homályosan láttam hirtelen

Ez most egy személyes bejegyzés a társasházban élés nehézségeiről, remélem nem mindennapos problémáról van szó, de elég tanácstalan vagyok. Ma reggel ahogy felmentem teregetni, ez a kép fogadott a szárító előtt.

Valaki, akinek kulcsa van a szárítóhoz, lerángatta a kiteregettem takarót, leszaggatta az ablakról a függönyt, letördelte a száradni felakasztott rózsacsokrot, meg még amit ért, okozzon kárt, és lehajigálta az egészet a földre a lépcsőházban.

  

Ez a szárító közös helyiség, kettő van belőle a legfelső emeleten kétoldalt.
Ani néni, a legöregebb akit ismertem itt, annak idején mesélte, hogy régen használták teregetésre rendszeresen, és osztozkodtak az asszonyok a napokon, meg a szárító köteleken. Mondjuk mesélte azt is, hogy mikor összevesztek a nők, levágták a kötelet egymás ruháival. Akkor ezt hittem, ez egy vicces régi sztori a múlt homályából, amilyeneket mesélt még párat. Aztán változtak az idők, amióta én itt lakom pár éve, rajtam kívül senki sem jár már fel teregetni. 

Amikor beköltöztem, kitakarítottam ezt a közös helyiséget is, minden fekete volt, a  tönkrement tévék, széteesett bútorok között eldobálva konzervdoboz-hamutartók, csikkek, szemét. Aztán elkezdtem teregetésre használni. (Amikor vettem a lakást, fontos szempont volt, hogy ugyan kicsi, de van pincerekesz, biciklitároló, és teregetni  meg lehetőség a padláson. Ebből az előző kettőt illető számítás nem vált be.) A szomszédokkal beszélve fokozatosan lecipeltem  a lomtalanításokkor azokat a dolgokat, amiket mások felhordtak, de közben elköltöztek már, vagy egyszerűen csak nem kellett nekik, de nem akartak foglalkozni vele. Egyszer másoltam kulcsot a magaméról a szomszédnak, aki elhagyta az sajátját.

Abban a tudásomban vagyok biztos, hogy az ilyen viselkedést nem lehet eltűrni. És abban pedig majdnem ugyanennyire, hogy ki van a beteges akció mögött.

Volt már hasonló konfliktusuk, amikor úgy találkoztak névtelen, agresszív rosszakaróval, hogy semennyire sem érezték magukat hibásnak, és a békés kommunikáció esélye sem látszott? Mit tettek ilyenkor?



Megoldási alternatívák update:
Végül az lett, hogy a közös képviselő kapásból mondta, azonnal lecserélteti a zárat, úgy is tett, én meg készítettem egy kiírást a lépcsőházba. Mivel emlékeztem, hogy van aki letépi, beszórtam a postaládákba is. Ezt:

Kedves Lakótársak

a negyedik emeleti szárítóból valaki lerángatta a kötélre száradni kiterített holmimat, letépte az ajtóról a függönyt, összetört még ezt-azt, amit ért, és mindezt leszórta a lépcsőházban a földre. 

Ennek a viselkedésnek az okát nem akarom találgatni, teljesen elfogadhatatlannak tartom. 

Az állapotokról fénykép készült – amit nem tervezünk további lépésekkel felhasználni –, a közös képviselő pedig lecseréltette a zárat. 

A továbbiakban ha valakinek szüksége van a kulcsra, a közös képviselőtől tud kérni.

Kérem, ha mondanivalójuk, véleményük van, névvel és arccal, méltó formában osszák meg.

(üdvözlettel, név)

Dehogy visznek, hoznak!

Vannak ezek a vicces egybeesések. Valamelyik hajnalban a metrónál találkoztunk össze a szomszéd lánnyal, aki azt kérdezte – látván, hogy biciklivel jöttem –, nem félek-e egész napra otthagyni lezárva. (Lekopogom, de tíz éve megvan, pedig sokat használom.) Ugyanaznap késő estére, mikor felvettem a pláza elől, egy szép kis bélelt sapkát tett valaki a csomagtartóra.

Aztán még szeretem azt is, amikor csak úgy önmagában a jó érzésért kedvesek az emberek, mint ma reggel az a közmunkás, aki jó utat kívánt, és mondta hogy vigyázzak, mert nagyon csúszósak az utak.

a Béke kút a Tahi utcánál, 2012. december hetedikén reggel

Innen valami hiányzik

Ne tévedjünk, elsősorban a gazdasági válság, és csak másodsorban a környezettudatos gondolkodás okozza a kulturális fogyasztás alapos átrendeződését. De ennek a  a változásnak van pozitív oldala is, egyik ilyen például a Nyugat-Európából terjedő könyvmegállók megjelenése. A pofonegyszerű ötlet annyi, hogy köztérben elhelyezett könyvespolcokra mindenki odaviheti azt a könyvet, amire már nincs szüksége, anélkül, hogy pénzt kapna érte, de vihet is belőle, ami megtetszik (take a book, leave a book). Gondolom alapvetően csak elfogy, mert hosszabb távon többen akarnak kivenni a közösből mint beletenni, de ez a dolog struktúrájához tartozik. Inkább az a sikeresség mérője, hogy ez az elfogyás órák, napok, vagy hetek alatt megy végbe.

Szóval pénteken örömmel láttuk, hogy lett egy Könyvmegálló a Duna Plázában.
Csináltunk is pár kapkodós fotót rohanás közben – később az összes életlennek bizonyult –, arra készülve, hogy beszámolok róla a blogon. A főváros első plázája sosem tartozott az igazán nagy forgalmú bevásárlóközpontok közé, de mostanában kimondottan lézengenek benne a vásárlók, néha az az érzésem, a helyben dolgozók jóval többen vannak az épületben.
A fogyasztás átrendeződésének egyik jele a használtruhaüzletek térnyerése a plázákban, itt is egy Háda bolt bonyolít látványos forgalmat. Most pedig úgy láttam, hogy a könyvespolccal megjelent egy igazi közösségi szociális funkció is, ami profitot nem termel, de a hely népszerűségét, és ezen keresztül a forgalmat kicsit növelheti (kisebb kiállítások is szoktak itt lenni, legótól old timerig mindenféle).

A hétvégén össze is szedtem néhány olyan könyvet, amikre úgy éreztem, nincs szükségem, de meglepetésre ma reggel azt láttam, hogy a polc eltűnt, a helyszínt most egy kócos fogú Mikulás foglalta el, a méltán népszerű Prof or Hobo sorozat reprezentánsa. Kedvesen sajnálkozott, mikor látta, hogy hiába cipeltem egy kosárnyi könyvet.


Munkába menet nagyjából útba esett volna még egy másik könyvmegálló az óbudai Kassák Lajos Múzeumnál (az óbudai könyvmegállóknak facebook-oldala is van), de befordulva az udvarra úgy éreztem, itt a kutya sem jár, így végül letettem a könyveket a lehangoló Flórián téren, azt hiszem innen gyorsan elviszik.
De jó volna Angyalföldön egy ilyen saját, állandó hely, mit gondoltok? Hol lehetne helyet szorítani neki, ahol sokan járnak, útba is esik, hírét is viszik?

ezalatt máshol

Vannak a Földnek olyan pontjai, ahol a legjobban úgy lehet létezni, ha megpróbáljuk ellesni, hogy csinálják sikeresen mások. Mondjuk a bogarak. Valami levél finom erezetének árnyéka alá bebújni a perzselő nap elől, ahol talán kevésbé forró a levegő, az árnyék remélhetőleg némi nedvességet is megtart… Várhatóan egyre többen szorulnának ilyen stratégiára. Csak amit bogárka egy kis szerencsével megtalál, azt nagyban sokkal macerásabb és költséges létrehozni.

Jean Nouvel irodájának lenyűgöző tervei a Louvre Abu Dhabi Museum számára.

found

Egy népszerű férfiruha-márka elegáns új áruháza Tokió Shibuya nevű divatos bevásárló- és szórakozórészében. Az épület tényleg szép, izgalmas, de azt hiszem nem érint bennünket túlságosan közvetlenül (több kép).


De nézzük csak meg egy pillanatra közelebbről a bejárat előtt elszórt tömböket. És igen! a párnaszerű térelemek tényleg betonból öntött növénytartók! ,)


Azt kell mondjam, ennél mi még jobbakat is tudnánk ebben a műfajban.

A sárgadinnyedemonstrátor

Jól nézd meg, na mondjuk Ilyet adjál! sokat!

Ha eddig még nem, akkor most már igazán itt a legfőbb ideje, hogy elővegyük a madáretetőket tavalyról, vagy beszerezzünk egyet, ha még nincsen. Az egyszerűbb változatokat akár otthon is el lehet készíteni. Hogy milyen sokféle szempontot érdemes figyelembe venni, arról a Magyar Madártani Egyesület alapos cikke igazít el. A különböző helyzetekhez és madárfajokhoz illő etetőtípusokat itt mutatják be részletesen. Az etetési szezon kezdetével minden évben adnak az etetéssel kapcsolatos tanácsokat is.

Korábban többször írtunk már itt is a témáról, most csak a legfontosabbakat emelem ki újra.
- életmentő alapszabály a rendszeresség! a hol adok, hol nem, rosszabb, mint ha egyáltalán nem etetnénk, mert a gyors anyagcseréjű, kistestű madarak számára a csalódás halálos lehet. (legjobb ezért egy nagyobb kiszerelésű, egész télre elegendő mennyiséget betárazni otthonra, csak jól el kell zárni a kártevők elől.)
- kenyeret, morzsát ne!
- sózott szalonnát ne!

- vizet mindenképp, rendszeresen, sekély itatóban! nagy hidegben a meleg víz is jó megoldás, később fog befagyni.
- szotyiból olcsóbb is, és a célnak sokkal jobban meg is felel a kis fekete törmelékes mint a cirmos vastaghéjú.
- főtt zöldség, alma, főtt tojás igazi csemegék.
- a fürtös vagy a sima kimért vörös köles igazi csemege a pintyféléknek, és a hozzájuk hasonló csőrrel rendelkezőknek.

ma reggeli képek

Az eredeti, nagyjából már elsüllyedt terméskő szegélyt körbeássák. Ez elég nagy munka, mivel a házból csak nagyon ritkán jött segíteni egy-egy lakó, így nem mertünk magunk nekiállni. Végül most ezzel a céggel dolgozunk össze. Majd mutatom az árajánlatukat is később, még jó volna használni a munkaerejüket és a szaktudásukat is erre-arra, amivel kiegészíthetjük a saját lehetőségeinket.


Az árokba egy csíknyi beton terítés kerül, erre fog megemelten visszakerülni a szegély.
Mire odaáértem, már elég jól haladtak vele.



Érkezik a beton.


Ennél a pontnál fel kellett szállnom a buszra. Holnap, ha jut időm reggel, megfotózom a hétvégi munkákat a Tahi utcánál.

új fejlemények, gyorshír!

Akartam ma készre csinálni egy új bejegyzést a kerti fejleményekről, de nem megy, inkább elalszom.

A legfontosabb hír viszont:
a kertész vállalkozó, akivel három hete bejártuk a terepet, tegnapelőttre végre küldött egy árajánlatot, osztottunk, szoroztunk, mérlegeltünk, HOLNAP REGGEL érkezik, és végre elkezdjük megvalósítani a trafóház körüli rész régóta tervezett megújítását.
Egyelőre csak az első lépéseket tudjuk megtenni, ha ha tavasszal sikerül újra pályázni, akkor letettük az alapokat a folytatáshoz!
Igyekszem hamarosan a többi részletekkel is szolgálni.
Nyugodalmas jó éjszakát!

Gyöngyösi utca

Egészen más ügyben jártam a dolgok után, amikor egyszercsak a Gyöngyösi utca 45. udvarán találtam magam, szemközt a szép reményekkel indult tehetséges rockgitáros szobrával. Itt lakott egész rövid életében a szülők szobakonyhás lakásában Radics Béla, akinek sorsát a Kádár-korszak kultúrpolitikája és az alkohol együttesen zárta rövidre. Irónia vagy dac, hogy a szobor azt a fotón is megmaradt emlékezetes koncertpillanatot örökíti meg, amikor a fiatal gitáros nevetve győzelmet mutat. A szobrász talán dacnak szánta, a nevetés mindenesetre lemaradt. Nem túl jó szobor.

A lakók jövet-menet vagy az ablakban leselkedve gyanakodva nézik, hogy fényképezek. Értem a helyzetet, mesziről bólintok, de senki sem szólít meg, akit megnyugtathatnék, hogy nem az önkormányzattól jöttem valami nem tudott mulasztást regisztrálni, betörők felderítője meg végképp nem vagyok. Ha valaki megszólítana, akkor pár szóval a pletyka szárnyára bízhatnám a megnyugtatást. Kérem szépen, a betűket, madáretetőket, műanyag szélforgókat, elszáradt virágokat figyelem. Miért, maguk mit?

Az udvar a szomorú történet – és a feltételezhetően több szomorú történet – ellenére is kedves és békés, a nagyon takarékosan tervezett és kivitelezett épületek egy szelíd, melankolikusan öregedő parkot vesznek körül. Csakúgy mint a gitáros furcsa szobra, minden egy kicsit kicsi, kivéve a jegenyenyárfát.

Budapesten ez a kerület, ahol a képek készültek, hagyományosan munkáskerületnek számít, noha az utóbbi húsz évben, a rendszerváltást követően az itt élőknek munkát adó közeli gyárak és üzemek szinte mind megszűntek. A lakások kis mérete és a telep természetes életciklusa szintén egyaránt az elöregedés, szlömösödés irányába hatott, azonban a lakók fokozatos cserélődése, jellemzően első lakásukhoz jutókkal, az újjászületés lehetőségét is rejti. Az épület, főleg az épületfeliratokkal, emlékeztet a hasonló korú németországi és ausztriai szociális építkezésekre is, nem? Tudnának hasonlóakat mutatni?

Domus

Be kell valljam, nem szeretem.
Nem akartam elhinni, hogy miközben a belváros klasszicista és eklektikus emlékeit habozás nélkül eldózerolják, ez a Reimholz Péter által tervezett, de idejétmúlt szenvtelen szörny ott kell maradjon; úgy tűnik, hogy védetté nyilvánították a Domus Áruházat! Azért is különös a dolog, mert a funkcióját vesztett épületet más szerepben sem tudom sikeresnek elképzelni, akkor pedig hogyan?

Az 1974-ben megnyitott budapesti Domus egy ideig egész Kelet-Európa legnagyobb lakberendezési áruháza volt, a kialakított Domus-hálózattal a szocialista bútorértékesítés királya. A rendszerváltást követő versenyhelyzet (és persze az IKEA megjelenése) nem tett jót az arcultváltásra képtelen Domusnak, 2011-ben hosszú halódás után végleg bezárt. (Ezen a fotón még egészen jó arcát mutatja önmagához képest.)

kép innen

A hétvégén megfotózzuk mindenesetre, hátha az objektív elfogulatlan pillantásán keresztül felfedezek valamifajta szépséget benne. Ti mit gondoltok róla? Anya, - hiszen akkoriban alig volt más bútorüzlet -, mi vettünk valamit itt? Talán azt a kis piros gyerekbútort, ami forgatva lehet asztal és szék is?
És ti?

csodás november

sok virrasztott éjszaka után ma arra ébredek, hogy ugyan az utolsó árva levelek pilinckáznak az ablak előtt az öreg nyárfa tetején, de a ragyogó nap kis szivárványokkal dobta tele a szobát, és megvadult cinkék randalíroznak az etetőn, mert elfogyott a mag

kertvárosi ősz

A tegnapi bejegyzésben jó és rossz tapasztalatokat emlegettem, legyen most itt lehető rögtön egy friss jó, arról, hogy mennyire inspiráló ha más is dolgozik, és valahogy ha megvan a figyelem, azonnal beindul az egymástól tanulás odavissza pingpongja.

Nyár elejétől figyeltem, hogy a Tahi út és a Göncöl utca sarkán milyen szépen alakul a kapu körüli kert.  Akármelyik irányból jön az ember, rögtön feltűnik. Az elhanyagolt, lekoptatott poros kis semmiben először egy kőkeretet alakítottak ki. A járda pereme mellett a beton alapot is részben fel kellett törni. Ezt a gép- és tapasztalatigényes nehéz fizikai munkát szakember végezte. Aztán a megemelt keretben egy földcserét is csináltak. A friss termőföldben a méltatlanul sztárolt íriszek mellett gyorsan sűrű bokrokká növő egyszerű egynyári virágok kaptak helyet, ezeket már a lakók ültették. Nem is kellett sokat cifrázni, szépen elburjánzottak, annyira volt csak szükség, hogy néhány vállakozó kedvű néni viszonylag rendszeresen megöntözze. A háznak van közös slagja, amit a lépcsőházi kukatároló csapjára lehet kötni.

A részleteket a nénitől tudtam meg, akit épp gyomlálás közben találok. Én dícsérem a látványos változást és a virágokat, amire ő rögtön elmondja, hogy hát a szomszéd kertből tanulták, hogy ne maradjon már ilyen semmilyen az övéké sem akkor. És mutat nagy ívben Gáborék háza felé, ahová a levendulákat, gránátalmát, fügefát ültettük. Nem akartunk lemaradni – kanyarodunk kissé a munkaversenyek irányába.
Mi pedig meg tőlük tanultuk, hogy mégis érdemes lesz ezt a műkő szegélyt megcsináltatni, amitől úgy ódzkodtunk eleinte, de teljesen használható, és nem túlságosan buherált megoldásnak látszik.

Tettem egy ígéretet, hogy nyomtatok a fényképből, remélem tetszeni fog ebben a mozaikos formában.

ps.: aki tud egy jó nyomtató helyet a környéken, az kommentelje be bátran, mert nemrég tűnt fel, hogy már a Copy General is elköltözött a Váci útról!

talált kép

fortepan

Rövidnadrág térdzoknival… megértem azokat a huszadik századi visszaemlékezőket, akik beavatásszerű élményként élték meg kiskamaszként a komoly hosszúnadrágot. ,)
A fénykép 1957 körül készülhetett, a nyolc-kilenc év körüli kisfiú – aki valószínűleg valamelyik környékbeli lakás friss lakója – az apámmal lehet egyidős. Vajon ki fényképezhette, milyen géppel? Az ötvenes években még sokkal ritkább, nagyobb szám volt egy fényképezőgép, a kockák száma is véges, a hívás, laborálás is pénzbe kerül, az otthoni használatra, fürdőszobai laborálásra szánt táskanagyítógépek csak jóval később terjednek el. A félrehajtott fejjel félig mosolygás is inkább szégyenlős gesztusnak, tétova önreprezentációnak látszik. Inkább ide állították, nem ő akart rajta lenni a képen. Igen, talán inkább egy fényképező apuka rendelte oda, nem a barátok csináltak egymásról képeket.
Jobboldalt a parkosítás kezdeményei, a háttérben a korábban Horthy Miklós-telepnek vagy a kormányzó feleségéről Magdolna-telepnek is nevezett családiházas tömb sarka látható. A több ütemben épült munkáslakótelep Tomori közi házainak építését ekkor, a forradalom után fejezték csak be.  A lakók egy része 56 őszén, a még építés alatt álló házakba önkényes lakásfoglalóként költözött be, a szorító lakásínség nyomására, és kihasználva a harcok idején kialakult zilált helyzetet. A lakásfoglalók a visszaemlékezések szerint a harcok után törvényes úton is rendezhették helyzetüket, a tanács nem vette vissza az elfoglalt lakásokat.
A lakótelep lakásainak legnagyobb része 35m² körüli, egyszobás, úgynevezett „csökkentett igényszinthez igazított” – ez itt valójában az építési költség leszorításának azt a módját jelentette, hogy a fürdőszobát egy, a konyhából nyíló zuhanyfülkére redukálták. Azt hiszem, ez az adott helyzetben jobb döntés volt, mint ha a szoba vagy a konyha méretének csökkentésével próbálkoztak volna, mint a korban több más állami lakásfejlesztésnél. Ez a ma már egy család számára szűkösnek érzékelt helyzet a háborút követő évtizedekben sokak számára nagy lépés volt fölfelé.

Vajon itt lakik még?

Frissítés: fb-n a hozzászólók kicsit későbbre, inkább a hatvanas évek elejére tippelték a  kép készítését, de hogy ki lehet a kisfiú a képen, az egyelőre nem derült ki. Talán idővel még...

Elmaradások, teljesítések és tervek

Sápadtra szűrt reggelekkel, finom ezüstös szitálással, föld- és avarillattal köszön be az ősz. A cinkék csapatosan érkeznek az etetőre, meg fürdeni az itatóban. Egy nap alatt kipancsolják a vizet, minden reggel újratöltöm nekik.

Mi történt idén?

Sajnos a 2012-es év megpróbáltatásai a blogszerzőket és ezen keresztül az Ültess egy fát blog projektjeit sem kerülték el. Főleg akkor szomorú, ha a tavalyi lendületes fejlődéssel hasonlítjuk össze. Nézzük most mit lehet tenni, próbáljuk azért menteni a menthetőt, és ellentartani a rossznak.

Az ingyenes önkéntes munkára, kertészkedésre, szervezésre, tervezésre fordított időnket és lehetőségeinket alaposan megnyirbálta ez az év.

Pedig a tavasz nagyon szépen indult, takarítottunk, metszettünk, ültettünk újabb bokrokat, homoktövisekkel gazdagítottuk a megkezdett sarkot. Sokat fényképeztük a virágos előkerteket a környéken. Bizakodva néztük,hogy mások is dolgoznak, a Tahi úton szép kis fakerítések készültek a kertek köré több háznál. Nagyon tetszik, hogy gyümölcshozó bokrokat, málnát, szedret, szőlőt, fügét,  néhol még paradicsomot is ültettek a kertekbe. Egyre inkább úgy látom, hogy ebbe az irányba volna jó továbbindulni. Mi is ültettünk a Tahi 42/b-nél néhány málnabokrot, lelki szemeinkkel már kis kosárral gyűjtögető gyerekeket láttunk a közeli jövőben...

Az önkormányzat fejlesztésként megépíttette az átlós utat a művészháztól a buszmegálló irányába, és tovább terjeszkedett a parkoló burkolata is. Sajnos nem korrigálták azt az átgondolatlan kialakítást, hogy művészház két oldalán a járda épp nekivezet a parkolóhelynek, ami főleg a babakocsival vagy biciklivel érkezőnek probléma.

Nyáron a súlyos aszály nagy károkat okozott a tavalyi ültetésű növényeinkben, és a helyzetet rontotta, hogy különböző okokból nem tudtunk öntözni sem. Itt erősen visszaütött, hogy nem sikerült olyan embereket gyűjteni segítőnek, akik a házban, vagy egészen közel laknak, és lehetne rájuk számítani a munkában, akár együttdolgozásról, akár átmeneti helyettesítésről volna szó. A Tahi út 42/b-ben sokkal jobb a helyzet, itt a lakók között is van, aki rendszeresen öntözi a kapu körüli kiskertet, a többi növénynek is van alkalmi, vagy rendszeres gondozója, és Gábor a nyári éjszakákon kannából körbeöntözte a forróságban senyvedő bokrokat, fákat. A Máglya közben még az öntözőhálózatot is sikerült rendbehozatni, de itt sajnos nem kerültek olyan érdeklődők, akik segíteni tudtak volna az öntözésben. Az önkormányzat által ültetett két nyírfa kiszáradt, és a saját ültetésű növényeink is elég kutyául vannak.

Hogy mégsem teljesen reménytelen a helyzet, azt abból gondolom, hogy a növénytámasztó karókat valaki időnként megigazította, és a fűzfát is hozzákötözték a cölöphöz, ami támasztja. Titkos jóakaró.

Mi lesz még?

Most a szinte érintetlenül meglévő pályázati pénzt szeretnék arra a fejlesztésre elkölteni, amit még tavasszal terveztünk, ez pedig a Máglya köznél az, hogy a trafóház körüli ágyást rendbe tesszük. Itt kertépítő vállakozó segítségére is szükség lesz, szegélyt építeni, földet rendelni, kitakarítani, ha a pénzből futja, egy alacsony kerítést is készíttetni. A Tahi 42/b-ben a tönkrement sövénybokrokat szeretnénk pótolni, illetve továbbépíteni a sövénysort a két ház között. Timi kezdeményezésére néhány virágágyást is szeretnénk építeni. Benne járunk a novemberben, a héten kapunk árajánlatot a kertépítő és kertfenntartó munkákat végző vállakozótól, aki a személyes találkozón nagyon szimpatikus, alapos és segítőkész volt. Erről, ha meglesz, részeletesebben is beszámolunk. Valószínűleg novemberben lezajlik majd a munka, a ránk eső része, ha lesz még idén alkalom, szokás szerint a hétvégékre esik, ha valaki kedvet érez segíteni, örömmel várjuk, pontosabb időpontot itt a blogban közlünk hamarosan.

A pályázati pénzről ismét
Mivel a kérdés többször felmerült, újra megírom ide a pályázat elvi működését.
A pályázat nyílt és nyilvános, amivel kapcsolatban az önkormányzati cég honlapjáról tájékozódtunk.  Bármelyik kerületi társasház részt vehet benne. Ennek alapján írtuk meg a pályázatot 2011-ben és 2012-ben lakóként ketten, önkéntesként, saját kezdeményezésből a Máglya köz 5-9. és a Tahi út 42/b nevében.
Benyújtani nem magánszemélyként, hanem az adott társasház nevében lehet, a közös képviselő aláírásával.
A pályázat célja, úgy tűnik, a közterületi zöldfelületek minőségének a javítsa ÉS együttműködések erősítése a lakók és lakók, ill lakók és önkormányzat között. Ez a támogatási forma elég népszerű is egyébként, és a környéket járva és fényképezve azt hiszem látványosan növeli az kertgondozó lakók aktivitását is.
Az elnyert pénzt növényekre és kertészeti szolgáltatásokra lehet fordítani, a részleteket a fentebbi linken meg lehet találni.
A pályázat utólagos finanszírozású, ami azt jelenti, hogy tavasszal az önkormányzat megmondja, mennyi pénzt adtak, ezt a társasház a saját vagyonából meghitelezi, ebből a keretből lehet költeni, majd ősszel az önkormányzat a számlák alapján utalja a papíron elnyert összeget.
Az eddig felhasznált pénzekkel kapcsolatban részletes elszámolást tartalmaz a blog, amelyeket költség, költségösszesítés címkék alatt lehet megtalálni (címkék a blogban jobboldalt).
Ezekből és a blogból az is kiderül, hogy a kapcsolódó összes tervezési, szervezési, dokumentációs  és fizikai munkát saját kedvből, díjazás nélkül csináljuk.
Tehát hasonlóan meggyőződésből és az eredmény kedvéért dolgozó segítőkre volna szükségünk.

Mindezt két fő okból foglaltam itt össze újra.
Elsősorban, hogy egy kicsit bíztatást adjak azoknak, akik esetleg pályáznának. Rossz tapasztalatokra épülve erős a közvélekedés, hogy bármilyen ügy elintézéséhez csókosnak kell lenni. Ehhez nekünk nem kellett semmi ilyesmi, hanem teljesen külsősként néhány egyszerű formai követelmény betartásával le kellett írni, hogy mit vállalunk, mit szeretnénk csinálni. A két-három év alatt néhány rossz, és sok jó tapasztalatunk is van a hivatallal és a lakókkal kapcsolatban is, szóval nehéz, de nem reménytelen.
A másik, hogy teljesen világosan tisztázzam, ezzel a munkával nem pénzt keresünk, hanem ingyenmunkát adunk egy olyan ügyhöz, amit hasznosnak gondolunk. Ha úgy tetszik, egyfajta romantikus luxus.

kép a kerületszomszédból

via

Pénteken délelőtt kinéztünk a kedvenc közeli kertészetünkbe, hogy a szép napsütéses délelőttön végre pótolnánk a sövénysor nyár folyamán kipusztult kis bokrait (egyet elloptak, kettőt kitörtek, háromnak az  aszályt volt sok). A Tahi útnál is volt néhány, amelyik nem bírta a kiképzést.
Sajnos azt láttuk, hogy nagyjából már kiárulták a bokrokat, kecskerágót, amit szerettünk volna, egyáltalán nem találtunk, Bernadett azt mondja, most már nem is rendelnek, mert csak nagy tételben tudnának, viszont nemsokára érkeznek a fenyők. Tavasszal folytatjuk, vagy az is lehet, hogy megkérjük Lacit, ha tud hozzon még novemberben párat.
Van viszont madáreleség többféle is, és tulipánhagymák, amiket nagyon sürgősen be kell már szerezni a városi tulipánexpanzióhoz!

De hogy mégse jöttünk volna hiába, kisétáltunk a szomszédos telek, a Régi fóti út 77. elé, megnézni az egykori zsinagógát, ami a kertészetből így látszott:


Átellenből pedig valahogy így:

via

A rákospalotai ortodox zsidó hitközség 1926-27-ben építtette, 1926-ban megjelentettek egy kis héber nyelvű imakönyvet, amelynek megvásárlásával az építési költségekhez lehetett hozzájárulni. Benne az akkor még csak a rajzasztalon létező épület homlokzati rajza.

via

via


via

A közösség alig tizenhét évig tudta használni az zsinagógát, amely a holokauszt után elnéptelenedett.
A hitközségi tulajdonú, de használaton kívül került épületet a OSZK 1964-ben vásárolta meg, 66-ban először másodpéldányraktárat alakítottak ki benne, majd a kisnyomtatványtár és a térképtár anyagát is itt helyezték el. Emellett a nyolcvanas évek második felében itt alakították ki a Széchényi Könyvtár könyvrestauráló műhelyét, a Soros Alapítvány támogatásával, Poprády Géza vezetésével. Jelenlegi funkciójáról az első homlokzaton elhelyezett táblák tájékoztatnak.


A legszebbet pedig a Fortepan, ezt tudja róla:


A felvétel a harmincas évek vége felé készülhetett, nagyjából a mostani Penny Market helyéről. A földhalmok és a kövek valószínűleg az egykori – éppen akkoriban beszántott – temetőt jelzik.

ami el tud romlani...

Mostanában mintha öszeesküdtek volna ellenem a tárgyak, a héten először a fényképezőgépem kártyája ment tönkre a rajta tárolt és feltenni szánt képekkel, aztán a telefonom kártyájáról tűnt el rejtélyes módon az  sorozat, amit a Gyöngyösi sétányról készítettem tegnap reggel az esőben.

Vigasztalásul egy régebbi kép, ami viszont előkerült.
Vizafogó utca, Angyalföld

A működésben van a nyugalom

Azt hiszem a hamis Albert Einstein-idézetek számát csak a hamis Oscar Wilde-idézetek száma múlja felül. De ez most mindegy is, akár mondta, akár nem, akár valaki más mondta:

az élet olyan, mint a bicikli: mozognod kell, ha egyensúlyban akarsz maradni,.

őszi újraindulás

A napokban tömegesen jönnek a cinkék fürdeni, az ablakmélyedésbe csavarozott tenyérnyi itatóra, ami egy kiszuperált ételdoboz. Jó, hogy felfedezték végre, és furcsa, hogy eddig nem, épp amikor a nagy szárazság volt, valahova máshova menekülhettek.

Bár úgy tűnik, ez az egyszerű szögletes műanyagdobozka is megteszi, egy orosz oldalon találtam egy fokkal bonyolultabb recycling ötletet, ami azt is biztosítja, hogy a kipancsolt víz helyébe hosszabb ideig új, tiszta víz kerüljön.
Nagyon tetszik egyébként ez az empatikusság és a mérnöki problémamegoldó gondolkodás együttese, ahogy a szerző leírja, hogy a kerti munka közben hogyan figyelte meg a hűsölni vágyó madarakat, és hogyan jutott arra, hogy ez az egyszerű automata lesz a jó megoldás.
A fürdő-itató egy két- és egy ötliteres palack kombinálásával készült, ezenkívül szükség van egy csavarra, anyára, alátétre - ezekkel rögzíthetjük egymáshoz a két különböző méretű flakont a kupakjuknál, némi drótra a felfüggesztéshez, valamint szerszámként egy éles szikére és valamilyen fúróeszközre:

és ha mindent jól csináltunk, íme:

via

Felsejlő történetek

Lelkesebb időszakokban nem csak a növények telepítésén keresztül, hanem mindenféle más eszközzel is szeretnénk nyomokat hagyni.

Volt szó róla, hogy a régi légópincék szellőzőit, ezeket a málló betonkockákat lefestetnénk, konkrétan a környéken előforduló madarakat gondoltuk ráfesteni (rejtett didaktikus célok).

Aztán beszélgettünk már sokat arról, hogy milyen jó volna valamilyen emlékjeleket tenni a környékre, amik a hely, és főleg az itt élők múltjának, jelei lennének, valamilyen street artos formában.

Először jött, hogy sima fotók, pár soros szöveggel laminálva, valahogy elhelyezve az utcán. (Ebből a laminálás + helytörténet ötletből aztán később láttam egy fantasztikus jól megvalósított változatot a 8ker blogban, a Gyulai Pál utca 12-ben a lift belsejét változtatták helytörténeti tárlattá.)

Aztán kitaláltunk egy csendélet-szerű szobrot, amiből több is lehetne, mintegy végigvezetve a környéken, a városrész fejlesztésének különböző szakaszain.

De legjobban az a tervem tetszett meg, hogy keresni jó képeket a környékről - ami így sokadik nekifutásra egyre kevésbé tűnik könnyű feladatnak -, olyan életképszerű fotókat, amin emberek vannak. Kinagyítanánk őket életnagyságra, és sablonnal fel lehetne fújni vagy szitázni.

És ma ezeket a képeket találtam a Retronauton.
Hát valami ilyesmire, bár sokkal kevésbé drámaira gondoltam. Ezek sok szempontból még sokkal jobbak, kicsit emlékeztetnek Max Ernst montázsaira (ezt újra kéne néznem, hogy biztos legyek benne), az metszetek szikár finomsága, és a bomló környezet közötti kontraszt teszi igazán hatásossá őket.  Ráadásul mintha a saját történetüket élve is folyamatosan tudatában volnának idegenségüknek. Szerintem gyönyörű.