2012. december 16.

Igazgyöngy

Ez a poszt a Wang folyó versei blogon megjelent írás szerkesztett változata. Arra gondoltam, hogy ugyan nem vág sem a kertészkedés, sem a helytörténet témába, de nekem személyesen van annyira fontos, hogy beszerkesztem ide is. Hátha az olvasók számára sem haszontalanul.


A kis Szent György-ikonhoz nagyon hasonlóakat készítettek mezőségi román családok a tizenkilencedik századtól kezdődően. (Kós Károly szép tanulmányt írt erről a megélhetés-kiegészítő tevékenységről, amely itt olvasható.) A rendszerváltás előtt Erdélyt járó magyarországi értelmiségiek előszeretettel hozták-csempészték haza az üvegre festett naiv képeket. Ahogy elnézem a szelíd mosolyú lovacskát, amint a keretből előrelépve patáját finoman emeli a sárkánykígyó fölé, meg is értem.

Ez az ikon azonban nem Erdélyből érkezett, hanem, bár a román határ közeléből, de a magyar oldalról. Készítői pedig magyarok, cigányok.

L. Ritók Nórát és a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítványt és művészeti iskolát egyre többen ismerik Magyarországon, elsősorban az általa vezetett blognak köszönhetően. Nóra eredetileg alapfokú művészeti képzést tervezett a Berettyóújfaluban és a környező kis falvakban élő, többnyire nagyon szegény gyerekek számára.

Az iskola ma már szép szakmai sikereket tudhat magáénak, a gyerekek munkáikkal nemzetközi versenyeken is jól szerepelnek. A díjaknál sokkal fontosabbak azonban azok a jó élmények, amelyek az iskolában érik őket. Az alkotás alkalmával sikerélményekhez jutnak, önértékelésük javul, énképük megerősödik, és az itteni munka a többi iskolai eredményükön is érződik. Ha van a szegénységből kivezető út, csak ez lehet az.



Hamar kiderült azonban, hogy bármilyen eredményt csak az oktatáshoz nagyon szorosan kapcsolódó szociális munkával lehet elérni, és olyan komplex segítségnyújtással, amely együttműködéseket alakít újjá az együttműködést már régen elfelejtett résztvevők között.

Nélkülözhetetlen, hogy minden érintett, a gyerekek, a szülők és a hivatalok is értelmét lássák az erőfeszítéseknek, és higgyenek benne. Ennek a hitnek és együttgondolkodásnak az újraépítése a legnehezebb feladat, amely azonban nem kispórolható, és nem helyettesíthető kampányszerű adományozásokkal.

Több más segítő tevékenység mellett ezért indított el kísérletként az Igazgyöngy Alapítvány egy vállalkozást, a Szunót, amely a nagyon magas munkanélküliséggel küszködő kistérségben ad végzettség nélkül, helyben végezhető munkát az itt élő nők számára.

A generációk együttműködésén alapuló projekt a gyerekek iskolai festményeire, rajzaira alapozva ad munkát a felnőtteknek. A kiválasztott gyerekrajzokat a felnőttek dolgozzák át hímzésekké, s ezeket a hímzéseket használják fel az általuk varrott termékeken.

Nézzenek körül még karácsony előtt a Szuno webshopjában, és ha tehetik, vásároljanak most, vagy később. Ha tetszik, amit látnak, kövessék figyelemmel a vállalkozás alakulását, térjenek vissza rendszeresen a bolthoz vagy L. Ritók Nóra blogjához nem könnyű olvasmány –, mert ennek az ügynek a sorsa olyan tanulságokkal szolgál, amelyekre mindannyiunknak életbevágó szüksége van. Lehet-e a szinte semmiből, fokozatosan dolgozva, esélyeket teremteni olyanok számára, akik földrajzi, társadalmi, munkaerőpiaci helyzetüknél fogva a legnehezebb helyzetben vannak, és sikerül-e jó gyakorlatokat különböző helyeken adaptálni. Nem csak néhány nehezen élő település, hanem mindannyiunk sorsa függ ezen.

Legyenek csendestársak ebben a munkában, amelynél fontosabb ma nem történik Magyarországon.

Update: most olvasom, hogy L. Ritók Nórát az RTL klub szavazásán az év embere kategóriában jelölték díjra.



2012. december 12.

hogy kerül ez a semmitmondó homályos kép a blogba?


Ilyen homályosan láttam hirtelen

Ez most egy személyes bejegyzés a társasházban élés nehézségeiről, remélem nem mindennapos problémáról van szó, de elég tanácstalan vagyok. Ma reggel ahogy felmentem teregetni, ez a kép fogadott a szárító előtt.



Valaki, akinek kulcsa van a szárítóhoz, lerángatta a kiteregettem takarót, leszaggatta az ablakról a függönyt, letördelte a száradni felakasztott rózsacsokrot, meg még amit ért, okozzon kárt, és lehajigálta az egészet a földre a lépcsőházban.
  
Ez a szárító közös helyiség, kettő van belőle a legfelső emeleten kétoldalt.
Ani néni, a legöregebb akit ismertem itt, annak idején mesélte, hogy régen használták teregetésre rendszeresen, és osztozkodtak az asszonyok a napokon, meg a szárító köteleken. Mondjuk mesélte azt is, hogy mikor összevesztek a nők, levágták a kötelet egymás ruháival. Akkor ezt hittem, ez egy vicces régi sztori a múlt homályából, amilyeneket mesélt még párat. Aztán változtak az idők, amióta én itt lakom pár éve, rajtam kívül senki sem jár már fel teregetni. 

Amikor beköltöztem, kitakarítottam ezt a közös helyiséget is, minden fekete volt, a  tönkrement tévék, széteesett bútorok között eldobálva konzervdoboz-hamutartók, csikkek, szemét. Aztán elkezdtem teregetésre használni. (Amikor vettem a lakást, fontos szempont volt, hogy ugyan kicsi, de van pincerekesz, biciklitároló, és teregetni  meg lehetőség a padláson. Ebből az előző kettőt illető számítás nem vált be.) A szomszédokkal beszélve fokozatosan lecipeltem  a lomtalanításokkor azokat a dolgokat, amiket mások felhordtak, de közben elköltöztek már, vagy egyszerűen csak nem kellett nekik, de nem akartak foglalkozni vele. Egyszer másoltam kulcsot a magaméról a szomszédnak, aki elhagyta az sajátját.

Abban a tudásomban vagyok biztos, hogy az ilyen viselkedést nem lehet eltűrni. És abban pedig majdnem ugyanennyire, hogy ki van a beteges akció mögött.

Volt már hasonló konfliktusuk, amikor úgy találkoztak névtelen, agresszív rosszakaróval, hogy semennyire sem érezték magukat hibásnak, és a békés kommunikáció esélye sem látszott? Mit tettek ilyenkor?



Megoldási alternatívák update:
Végül az lett, hogy a közös képviselő kapásból mondta, azonnal lecserélteti a zárat, úgy is tett, én meg készítettem egy kiírást a lépcsőházba. Mivel emlékeztem, hogy van aki letépi, beszórtam a postaládákba is. Ezt:

Kedves Lakótársak
a negyedik emeleti szárítóból valaki lerángatta a kötélre száradni kiterített holmimat, letépte az ajtóról a függönyt, összetört még ezt-azt, amit ért, és mindezt leszórta a lépcsőházban a földre. 
Ennek a viselkedésnek az okát nem akarom találgatni, teljesen elfogadhatatlannak tartom. 
Az állapotokról fénykép készült – amit nem tervezünk további lépésekkel felhasználni –, a közös képviselő pedig lecseréltette a zárat. 
A továbbiakban ha valakinek szüksége van a kulcsra, a közös képviselőtől tud kérni.
Kérem, ha mondanivalójuk, véleményük van, névvel és arccal, méltó formában osszák meg.
(üdvözlettel, név)


2012. december 7.

Dehogy visznek, hoznak!

Vannak ezek a vicces egybeesések. Valamelyik hajnalban a metrónál találkoztunk össze a szomszéd lánnyal, aki azt kérdezte – látván, hogy biciklivel jöttem –, nem félek-e egész napra otthagyni lezárva. (Lekopogom, de tíz éve megvan, pedig sokat használom.) Ugyanaznap késő estére, mikor felvettem a pláza elől, egy szép kis bélelt sapkát tett valaki a csomagtartóra.

Aztán még szeretem azt is, amikor csak úgy önmagában a jó érzésért kedvesek az emberek, mint ma reggel az a közmunkás, aki jó utat kívánt, és mondta hogy vigyázzak, mert nagyon csúszósak az utak.



a Béke kút a Tahi utcánál, 2012. december hetedikén reggel

2012. december 3.

Innen valami hiányzik


Ne tévedjünk, elsősorban a gazdasági válság, és csak másodsorban a környezettudatos gondolkodás okozza a kulturális fogyasztás alapos átrendeződését. De ennek a  a változásnak van pozitív oldala is, egyik ilyen például a Nyugat-Európából terjedő könyvmegállók megjelenése. A pofonegyszerű ötlet annyi, hogy köztérben elhelyezett könyvespolcokra mindenki odaviheti azt a könyvet, amire már nincs szüksége, anélkül, hogy pénzt kapna érte, de vihet is belőle, ami megtetszik (take a book, leave a book). Gondolom alapvetően csak elfogy, mert hosszabb távon többen akarnak kivenni a közösből mint beletenni, de ez a dolog struktúrájához tartozik. Inkább az a sikeresség mérője, hogy ez az elfogyás órák, napok, vagy hetek alatt megy végbe.

Szóval pénteken örömmel láttuk, hogy lett egy Könyvmegálló a Duna Plázában.
Csináltunk is pár kapkodós fotót rohanás közben – később az összes életlennek bizonyult –, arra készülve, hogy beszámolok róla a blogon. A főváros első plázája sosem tartozott az igazán nagy forgalmú bevásárlóközpontok közé, de mostanában kimondottan lézengenek benne a vásárlók, néha az az érzésem, a helyben dolgozók jóval többen vannak az épületben.
A fogyasztás átrendeződésének egyik jele a használtruhaüzletek térnyerése a plázákban, itt is egy Háda bolt bonyolít látványos forgalmat. Most pedig úgy láttam, hogy a könyvespolccal megjelent egy igazi közösségi szociális funkció is, ami profitot nem termel, de a hely népszerűségét, és ezen keresztül a forgalmat kicsit növelheti (kisebb kiállítások is szoktak itt lenni, legótól old timerig mindenféle).

A hétvégén össze is szedtem néhány olyan könyvet, amikre úgy éreztem, nincs szükségem, de meglepetésre ma reggel azt láttam, hogy a polc eltűnt, a helyszínt most egy kócos fogú Mikulás foglalta el, a méltán népszerű Prof or Hobo sorozat reprezentánsa. Kedvesen sajnálkozott, mikor látta, hogy hiába cipeltem egy kosárnyi könyvet.


Munkába menet nagyjából útba esett volna még egy másik könyvmegálló az óbudai Kassák Lajos Múzeumnál (az óbudai könyvmegállóknak facebook-oldala is van), de befordulva az udvarra úgy éreztem, itt a kutya sem jár, így végül letettem a könyveket a lehangoló Flórián téren, azt hiszem innen gyorsan elviszik.
De jó volna Angyalföldön egy ilyen saját, állandó hely, mit gondoltok? Hol lehetne helyet szorítani neki, ahol sokan járnak, útba is esik, hírét is viszik?